A soron következő interjúban Laura rengeteg mindenre adott nekünk választ, a versenyről, életéről, szokásairól kérdeztük, illetve kaptunk némi bölcseletet is. 

Milyen érzésekkel töltötte el, mikor megtudta hogy jelölték Az Év Embere-díjra?

Kigyósi Laura: Megmondom őszintén, először mikor olvastam az e-mailt abszolút nem voltam benne biztos, hogy ez egy valid dolog. Manapság annyi potenciális csalás és spam üzenet van, hogy az ember akaratlanul is bizalmatlanná válik, így nem is foglalkoztam vele különösebben, csak elkönyveltem hogy van és kész. Amikor aztán később a szerkesztőség újabb levelet küldött az online szavazás linkjével, már elhittem hogy igazi, de nem kezdtem őrült promotálásba. Nem értettem hogy miért pont engem választottak, viszont természetesen megtiszteltetésnek vettem. 

Nem is gondolt arra, hogy kampányoljon a szavazataiért?

K.L: Nem szeretem a görcsösen erőltetett dolgokat, így azt sem akartam hogy azért szavazzanak, mert megkértem rá őket. Mindig azt vallottam, hogy az emberek azért szeressenek aki vagyok, mindenféle manír nélkül. Ez az elv érvényes a szavazásra is; mindenki számára szabad választás joga hogy eldöntse, kinek a munkássága tetszik neki. Azon kívül nem tettem semmit, hogy megmutattam a hozzám közelállóknak a felületet, ami alsó hangon tíz embert jelent. 

A mindennapi életben is az írással foglalkozik, vagy teljesen más szakirányban végzi a munkáját?

K.L.: Nem, szerencsére teljesen más jellegű munkám van, amit sokkal jobban szeretek csinálni, mintha az írás töltené ki minden percemet. Hobbinak tökéletes, de valljuk be, megélni belőle nem a legegyszerűbb. A mindennapokban ugyanolyan hétköznapi életet élek mint bárki más, állami szervnél dolgozom, így a hivatásom is sokkal izgalmasabb, mintha egésznap a laptopom előtt kellene görnyednem, újabb meg újabb ihletért sóvárogva.

Mit gondol, ezután mekkora figyelem irányul majd önre? Hogyan kezeli a figyelmet önmagában, mint jelenség?

K.L.: Ezt szerintem előre nem lehet megmondani. Alapvetően nem szeretem, ha a figyelem középpontja vagyok, sokszor kifejezetten zavaró tud lenni számomra, ezért inkább elkerülöm az ilyen helyzeteket. A "reflektorfény" semmiképp sem az én asztalom, így csak annyit mondanék, úgy kezelem ahogy idáig, csendesen, feltűnősködés nélkül. 

Általában krimi vagy pszichothriller műfajban alkot, ilyen típusú könyveket is olvas vagy más az ízlése?

K.L: Igen, abszolút csak ilyen műfajú könyveket olvasok és mindig is ez a vonal érdekelt. Imádom a rejtélyeket, az izgalmat, magát a nyomozás folyamatát, a csavaros, csattanós, elgondolkodtató történeteket. Sokat lehet belőlük tanulni és inspirálódni is akár. 

Az előzőből kiindulva, olvas most valamilyen művet, ha ideje engedi?

K.L: Kicsit kellemetlen beismerni, de augusztus óta szeretném elolvasni Richard Osmantól A csütörtöki nyomozóklubbot. Sajnos annyi dolgom volt, hogy mire nekikezdtem volna, valahogy mindig éjfél lett, így jegeltem az olvasást és másra fókuszáltam, azonban hamarosan szeretném végre a teljes sorozatot befejezni, főleg hogy a negyedik kötet is nemrég jelent meg.

Milyen volt a számára a 2023-as év?

K.L.: Kétségtelenül az egyik legjobb évem volt, rengeteg meglepetést tartogatott ugyanennyi jó dologgal. Úgy érzem, mentálisan fejlődtem a legtöbbet, segített rátapintani bizonyos dolgokra, ki tudtam zárni az életemből olyan embereket és tényezőket, amiket magam sem értettem, mit keresnek ott. Ezenfelül új munkám lett, egy nagyszerű képzésben tanulhatok, saját vásárt szerveztem, életemben először voltam külföldön és még csupa jó dolog. Igaz, hogy az év végére történt pár rossz esemény is, mégis abban reménykedem, hogy majd idén sikerül őket kellően feldolgozni. Összegezve azt tudnám mondani, hogy 85%-ban jó emlékekkel tekinthetek vissza. 

Hogyan élte meg, mikor átvette a díját?

K.L.: Előzetes egyeztetés alapján postai úton lett elküldve, és emlékszem hogy először nagyon mérges voltam, mert épp a délutáni alvásom közepette hívott a futár, nyilván hirtelen azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. De természetesen örültem neki, nagyon esztétikusnak találom az üveg megmunkálását, a gravírozást, kiemelt helyet kapott a díj polcomon. 

Van-e számára felelősségérzet a kapott figyelemmel kapcsolatban? Hogyan tervez ezzel a pozícióval bánni a jövőben?

K.L: Alapvetően igyekszem mindig jó példát mutatni, odafigyelni és segíteni, illetve próbálom ezeket az elveket átadni másoknak is, arra bíztatni őket hogy cselekedjenek hasonlóan. Úgy gondolom, hogy ezzel a pozícióval visszaélni nem szabad, hiszen tulajdonképpen nem változott semmi, ugyanolyan valaki vagyok mint mások. Aki eddig kedvelt, ezután is fog, aki pedig nem, annak lehozhatom a csillagokat is az égről, akkor is ugyanaz marad a véleménye. Szerintem a felelősségérzet nem egy díjon vagy elismerésen múlik, sokkal inkább azon, milyen emberek vagyunk a való életben. Én sem vagyok tökéletes, ugyanúgy követek el hibákat vagy rossz dolgokat ahogyan mások, de nagyon fontos, mit tanulunk az ilyenekből, merre fog a jövőben sodorni minket egy-egy kisebb vagy nagyobb hiba. 

Azt már tudjuk hogy nagyon határozott egyéniség. Vannak esetleg példaképei, akikre fel tud nézni? 

K.L: Persze, a nagyszüleim élete és jelleme egy hatalmas példa, egyben tanulság is a számomra. Egyikőjüknek sem volt egyszerű, kis túlzással, de végigdolgozták az életüket a nulláról kezdve, azonban mindig egymás támaszai voltak. Semmilyen negatív tényező nem rendíthette meg őket, lehet hogy az egyik este úgy aludtak el hogy nincs több holnap, viszont tudták hogy egymásra számíthatnak. Én is az ilyesfajta kemény munkában hiszek, igyekszem mindent teljes odaadással csinálni, mert csak ennek van értelme. Bár ők sajnos már nem olvashatják ezt a riportot, de jól tudom, mennyire büszkék lennének rám. 

Milyen üzenetet közvetítene a társadalomnak?

K.L: Talán csak annyit mondanék, hogy értékeljék az élet apró örömeit, bármennyire is nehéz, ne adják fel, valósítsák meg az álmaikat, vegyék magukat körbe pozitív emberekkel, éljenek, szeressenek, tiszteljenek másokat, segítsenek és ne adják a szabadságukat, testüket vagy lelküket olyan ember kezébe, aki nem érdemli meg. 

Végezetül, szeretne-e üzenni egy konkrét személynek/eszmének/gondolatnak?

K.L.: Nem. Akinek szól bármilyen üzenet, úgyis magára ismer, ha olvas a sorok között. Igyekeztem globális gondolatokat megfogalmazni, sok emberre igaz lehet. 

Az üvegből készült egyedi tervezésű ÉV EMBERE-díj // Fotó: Papp Gábor